Undorító.

Undorítóak a magukat nagyra tartó (amúgy két fillért nem érő) emberek.. -.- Ez annyira, de annyira fel tud baszni, hogy azt elmondani nem tudom. :@

Nem is tudom.

Annyira, de annyira nem tudok miről írni. :/ Azt hiszem most egy kicsit elvesztettem a fogalmazás képességem, a kreativításom, a lelkesedésem. Remélem majd egyszer visszatalálnak hozzám, és újra barátok lehetünk. :)

Ajjaj.

Miért nem tudok írni valamiről? Miért, miért? Ilyen unalmas lenne az életem? Oo

LEHET.

"Az életemben annyi darab szakadt le a szívemből, hogy alig maradt valami amivel élhetnék.."

Kukoricaszellem.

"Amikor megbetegedett, családja a kórházba szállította, ahol kezelték is, de nem tudak mit kezdeni vele. Nem volt láza, nem fájt semmije, csak éppen napról napra betegebb lett. Elhagyta minden ereje, és a kezelések dacára is a halálán volt. (...)
A szerencsétlen beteg nő elsuttogta a papnőnek, hogy kukoricakapálás közben megismerkedett egy férfival. A férfi hirtelen toppant eléje a kukorica közül, pedig az asszony szerint nem lett volna szabad ott lennie. Nem azért, mert a kukorica megántulajdonban volt, hanem mert mielőtt a kapálásba kezdett volna, ellenőrizte a sorokat, és nem látott közöttük senkit. Csodálkozott is egy kicsit, majd amikor beszélgetni kezdtek, úgy érezte, hogy majdnem elalél a gyönyörűségtől. A férfi olyan szépen beszélt vele, ahogy még soha senki életében. Dicsérte a szemét, a száját, az alakját, mindenét, amivel csak egy nőt le lehet venni a lábáról. Ha a férfi akarta volna, hát azon nyomban az övé lett volna, tekintettel arra, hogy szabad volt; az ura már évekkel korábban elhalálozott. A férfi azonban egyelőre nem akarta, hogy az övé legyen... Csupán arra kérte, hogy üldögéljenek egymás mellett szép csendben, kéz a kézben.
Az asszony szerint gyönyörű volt minden, mint a mesékben. Ahogy kézen fogva ült a férfival, ezernyi csodálatos dolgot látott, mintha álmodna. A férfi egy idő után kihúzta a kezét a kezéből, és elköszönt tőle.
Ám előtte szavát vette, hogy másnap is kijön kapálni. Ő meg is ígérte neki. Ettől kezdve az asszony megváltozott. Családjának fogalma sem volt róla, mitől támadt fel benne ennyire a kapálhatnék. Emlékezetük szerint mindig is utálta a kukoricakapálást, most viszont naponta feljárt a kukoricásba, ha kellett, ha nem. Majd egyik napról a másikra fogyni kezdett, mint az égő gyertya. Na, ekkor vitték orvoshoz, persze mindhiába. Elmondta ugyan az orvosának, hogy kapálgatni szokott a kukoricásban, és egy emberrel gyakran el is beszélget, de a doktort nem érdekelte. A papnő azonban azonnal tudta, mi a helyzet. Egy kukoricaszellem szúrta ki magának.
Sokan azt hiszik, hogy a kukoricában szellemek élnek, akik mint a vámpírok, elszívják a kukoricamunkások életerejét.
Állítólag csak ráteszik a kezüket az áldozatra, azok életereje pedig valahogy átáramlik beléjük. És ami a fő: nem marad nyoma. Ettől az erőtől képesek úgy viselkedni, mintha élő emberek lennének. Az életerő olyannyira megváltoztatja őket, hogy láthatóvá válnak, mert egyébként láthatatlanok."

Azon gondolkodtam, hogy vajon a való életben is előfordulhat-e ilyesmi.. Mert bizony egyre gyengébbnek érzem magam. Mintha valaki kiszívná belőlem az életerőmet.

Wintertime.

Oly hideg van, röpködnek a minuszok. De azért lehet akármilyen csontig hatoló fagy, a reggeli cigi és kávé szerepel a napi teendők között. Ha majd jönnek a mamutok meg a jegesmacik, akkor is elszívjuk azt a kibaszott cigit. Ha kell, a mamut hátán ülve.
Nos, a bevezető ezennel meg is volt. Muszáj írnom egy blogról, amiről nem tudom eldönteni, hogy az író képzelete-e vagy a rideg valóság. Annyira élethűen ír le bizonyos dolgokat, hogy elhiszem. Mondjuk ebben az is közre játszhat, hogy naiv vagyok. Majd ha a lelkem készen áll rá, megkérdezem az illetőtől, hogy mi is az igazság. Mer én folyton azt kutatom. Az IGAZSÁGOT.
Nem érzem a lábujjam. Nincs is lábujjam.
Azt hiszem az én szívem csak a hatalmas szeretet melegítheti fel..

Másvalaki.

Olyan furcsa. Volt az reklám. Egy bácsi önfeledten biciklizik a városban, elhalad autósok, gyalogosok, a sarki zöldséges néni mellett, mindeközben látja, hogy mindenki feje felett ott lebeg A szó: "MÁSVALAKI." Szó szerint így hangzott: „Mindannyian azt hisszük, hogy balesetek csakis másvalakivel történhetnek, velünk sohasem. Bár mindez csak nézőpont kérdése, ha jobban belegondolunk.." És ez annyira igaz. A reklám végén a bácsi feje felett jelenik meg a felirat: MÁSVALAKI, és elüti egy autó.
Én is mindig azt hittem, hogy rossz dolgok velem nem történhetnek, csakis másokkal. Én sosem leszek beteg, mindig boldog leszek. Sohasem veszek majd össze senkivel. Sohasem hunynak el szeretteim, örökké fognak élni. Mert én nem vagyok MÁSVALAKI. Aztán az élet egyre inkább megmutatta, hogy én ugyanannyira másvalaki vagyok (ha egy kicsit nem jobban..), mint a többi ember a nagyvilágban. Ahogy az ember egyre idősebbé és tapasztaltabbá válik, egyre inkább rádöbben a Világ Dolgaira.

Általános paranoia.

Nem akarom megint azt a szörnyű érzést. Fájdalom, keserűség, magány. Így érez az ember, amikor elhagyja az a személy, akit a legjobban szeret, akiért bármit, BÁRMIT az ég adta világon megtenne, csak hogy boldog lehessen. Csak hogy mosolyogni láthassa, ha csak egy kis időre is.
Akivel ha együtt van, már semmi sem tűnik olyan üresnek. Akit sohasem engedne el.. Még a legnagyobb bajban sem. (Még ha kitörne a zombiapokalipszis, akkor sem.)

Nem akarok egyedül maradni. Nélküle...
Alapjáraton nem vagyok ilyen érzelgős.
Nyál forever. (Y)